2023. november 25., szombat

Zsófi és Holdvilág

Szerb Antal Utas és Holdvilág c. regénye szerelem volt első olvasásra, és már akkor tudtam, hogy majd egyszer, ha lesz rá lehetőségem, akkor Mihály, a főszereplő kalandos itáliai utazását, vagy inkább szökését (ez igencsak nézőpont kérdése) végig járom majd a Velence-Róma tengelyen. És hogy miért is lett szerelem ez a könyv? Nagyon átérzem Mihály útkeresését és eléggé hasonló az érdeklődési körünk: nem tud és nem akar megalkudni a társadalmi elvárásokkal és intézményekkel szemben, belesimulni a „konvencionális” hétköznapokba, a vállalati életbe, a vallástörténet érdekli, ezáltal számos vallástörténeti vonatkozással, utalással és szimbólummal is átszőtt a történet.

Persze, velem semmi mihályi értelemben vett dolog nem történt: nem volt kit elhagynom, nemhogy a nászutamról szökjek meg (mindig mondom, hogy a házasság ok a válásra, logikus, nem?! XD), a „vállalatot” is már rég otthagytam, nem tévelyegtem nappalt-éjt követve a semmiben, nem kaptam idegösszeroppanást, nem vágytam a halálra, nem keveredtem románcokba…. Viszont csak kellett valami mélyebb célt találnom az utazásnak, gondoltam, milyen jó lesz majd, hogy egyedül legyek önmagammal, elengedjem a kezemből a kontrollt, kilépjek a komfortzónámból, és kicsit küzdjek a démonjaimmal is. Ó, igen, mindenkinek vannak, neked is. Ott vannak mélyen, legbelül, hét pántos vasajtó mögé zárva, mert csak így lehet őket féken tartani, vagy legalábbis azt hiszed. Mert amikor a nappalt felváltja az éj, akkor a küszöb feletti és a szemöldökfa alatti résen kiszivárognak, belopódznak az álmaidba és testet öltenek a tudatalattid tengerében, ahol bármennyire is próbálsz elbújni vagy szélsebesen futni, vagy akár repülni, megtalálnak és utolérnek, de amint erősödik a szorításuk, vagy mielőtt a repülő golyó a testedet érné, felébredsz, hogy aztán az adrenalintól zakatoló szívvel percekig, órákig álmatlanul a falat bámuld… Vagy amikor másnaposan fekszel az ágyban, látogatnak meg, berágják magukat az elmédbe, egy zsák kígyó formájában tekeregnek a köldököd körül, hogy emlékeztessenek arra, amire igazán nem szeretnél. Aztán előfordul, hogy nagyon megszeretsz valakit, és észre sem veszed, hogy véletlenül kinyitotta a vasajtót, és szabadjára engedte garázdálkodni a démonokat, akik nemcsak a lelked, de az elméd és a tested is elkezdik emészteni, mert egy régi fájdalmat, traumát éltél át újra és újra, úgy, hogy észre sem vetted mélységében, és a félelem felülkerekedett a szeretet felett. Sokan keresik a világosságot, hogy kijuthassanak a labirintusból, pedig mélyen legbelül tudjuk, csak egyetlen egy út létezik, a harcosok útja, befelé a labirintus közepébe, a sötétségbe, megküzdeni a „Minótaurusszal”. Na, de hogyan is foglalkozhattam volna velük?! Túlságosan is boldog voltam alapból, amit az itáliai életérzés csak fokozott: az olaszok annyira kedvesek, mindenki mosolyog az utcán, ismeretlenek köszönnek, akkor is leállnak veled beszélgetni, ha nem tudnak angolul: beszélnek hozzád olaszul, te meg angolul válaszolsz, és  megy a kézzel-lábbal mutogatás, zseniális! :D Annyi jó fej ember keresztezte az utam, akikkel valószínűleg sem beszélni, sem találkozni nem fogok a jövőben, de mégiscsak adtak valamit, ami életem végéig el fog kísérni: egy darabka élettörténetet, vagy a végtelen pozitív hozzáállásukat mindenhez. Na, és akkor azért itt emlékezzünk meg az olasz udvarlási szokásokról is, mert az ösztön szülte "szia, gyönyörű vagy, megcsókolhatlak?!"-tól a szofisztikált "eljönnél velem opera előadásra a színházba?" kérdésig mindennel is leszólítottak az utcán, persze sikertelenül. XD

Az utazást indulás előtt 1-2 héttel szerveztem le, vagyis a szervezés erős túlzás, megvettem a repjegyeket, és nagyrészt foglaltam szállást. Újabban nem is igazán szoktam szervezni, igyekszem spontán és random lenni, meg aztán minek is tervezni, ha Milánóban leszállva szembesül vele az ember, hogy a padovai szállása törölve lett… de szerencsére, amíg én utaztam tovább, barátnőm segített szállást találni Velencében. Milánóban csak 1 napot töltöttem, megnéztem a várost, ami igazán említésre méltó az a dóm, a több száznyi szobrával, reliefjével és – nagy örömömre – óriási vízköpőivel. Na, és most egy kicsit anakronisztikus leszek, mert két hete megint jártam Milánóban az Yngwie Malmsteen koncert miatt. (Úriiiiisten, Malmsteen egy varázsló, sohasem gondoltam volna, hogy a szívizomrostok gitárhúrként is funkcionálhatnak, és valaki a hangok megszólaltatásával ezernyi érzést válthat ki 💗) Amikor most legutóbb, ott sétáltam a gótikus vízköpők alatt, és alulról csodáltam őket, arra gondoltam, hogy muszáj felmenni a teraszra és közelebbről megnézni őket „valamikor”, aztán eszembe jutott a Notre Dame: 6 éve, amikor ott jártam, nyitás előtt egy órával hamarabb kimentem, hogy sorba álljak és találkozhassak a vízköpőimmel, az ún. Styrgákkal vagy Strixekkel, amik groteszk emberszerű lények a fejükön szarvakkal, a hátukon pedig szárnyakkal, de mivel már akkor kígyózott a sor a katedrális mellett, így letettem róla, azt mondtam, hogy majd legközelebb… és időközben leégett a Notre Dame homlokzata… „Legközelebb”, micsoda illúzió kivetíteni valamit a jövőbe, hogy majd akkor megteszem, és ez meg az lesz, annyira természetesnek vesszük, hogy örökké élni fogunk, és minden állandó körülöttünk, pedig csak az itt és most létezik, minden más illúzió, fantázia. Ennek tükrében gyorsan vettem is jegyet, felmentem a dóm tetejére megnézni a sárkányos vízköpőimet. Mennyire csodálatosak közelről! Az volt az érzésem, hogy amint éjszaka elalszik a város, a sárkányok megelevenednek, hogy az égbolton szabadon cikázhassanak, egészen napfelkeltéig, amikor is vissza kell térniük a helyükre, hogy kővé dermedve betöltsék a vízköpő funkciójukat, és a dómot szolgálják. Persze, ne feledkezzünk meg a csipkézett tornyokról, kisebb terekről, gótikus ablakokról, összekötő hidakról sem, mert minden fantasztikus volt, néha kissé ijesztő, főként amikor realizáltam, hogy amin sétálok kőlap, az belülről, a kupola teteje, és óriási mélység van alattam.


Szerettem volna megnézni Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora freskóját a Santa Maria delle Grazie-templomban, de mivel túl spontán vagyok, és csak online lehet jegyet venni, jegy pedig kb. 1-1,5 hónappal későbbre lett volna, így majd „legközelebb”(:D).

Velencében 2 éjszakát töltöttem, itt vagy reggel vagy este érdemes jönni-menni, elkerülve az óriási forgatagot. Velencében a legjobb dolog „eltévedni”, hagyni, hogy beszippantson a város, a felénk tornyosuló pasztell színű épületek, a szűk sikátorok, a kanálisok és az azokon ívesen emelkedő hidak. Miközben sétáltam, ablakon keresztül bepillanthattam a helyi restaurátorok munkájába, ahogy egy antik, arany színű képkeretet a legnagyobb gondossággal javítottak, este pedig egy eldugott udvarba betévedve az egyik házfalon láthattam egy olasz mozifilmet kivetítve, ami megszínesítette az illatos vacsorát, - hogy őszinte legyek, egy másodpercre én is úgy éreztem ott magam, mintha egy mozifilm részese lennék, annyira valószerűtlenül idillinek tűnt az egész. Azt hiszem, amit a leginkább magammal „hoztam” az az éjszakai Velence, ahogy a tengeren ringatóztak az egymás mellé kikötött gondolák, a kandeláberek vízen tükröződő fényei, a Hold által ezüsttel beszórt mélykék égkupola.


Az egyik nap elutaztam a következő állomásra, Ravennába, hogy megnézzem a híres bizánci és ókeresztény mozaikokat, illetve Dante sírját is útba ejtettem.  A San Vitale székesegyházban járt Mihály is, ahol a freskókkal borított óriási kupolát a zöld különböző árnyalataiban és arany színben domináló vallási témájú mozaikok borítják. Meg kellett állnom, és csak bámulni, hogy a szemem hozzászokjon a vibráló színekhez és jelenetekhez. Bele se merek gondolni, mekkora munka lehetett a mozaikdarabkákat összeilleszteni, hogy azok az egyedüli önmagukban semmit sem érő darabkák, ilyen csodálatos műalkotássá álljanak össze. 



Szinte az utazás elején tettem is egy 4 napos kitérőt, hogy északon, Meranoban meglátogassam az ott élő unokatesómat. Útközben megálltam Veronában, hogy szétnézzek, bőven elég volt rá 3 óra, hogy az Arénát, Júlia házát és az óváros részt körbe sétáljam. Mindenhova vonattal utaztam, szuper a vonathálózat Olaszországban, nem drága, online lehet útvonalat tervezni, csekkolni melyik vágányról megy a vonat, jegyet venni stb. Veronából Meranoba Bolzanoi átszállással mentem. Az utakon nem lehet telefont nyomkodni, vagy olvasni, annyira lekötött a gyönyörű táj, ezen az útvonalon valami egészen szédítő volt, hogy a vasút két oldalában szinte végig hegyek emelkedtek, x kilométereként valamelyik csipkés sziklaormon pedig vár. Az volt az érzésem, hogy a hegyek közelítenek egymáshoz, és egyszer csak összeérnek, magukba nyelve a vonatot.

Merano északon van, Tirolban, inkább német jellegű település, mintsem olasz, sok német turista jön ide nyáron kirándulni, télen pedig síelni. Nagyon jókat lehet sétálni a folyó mentén, ki a városból, be az erdőbe, de a város is tartogat szépségeket: a „mediterrán” részt, vagy csak a villasorokat említsem. Igazából itt amennyi időt lehetett, a ritkán látott kuzinommal töltöttem, és persze Pepitával, a makkájával, aki azt hiszem, annyira sem engem, sem a zenémet nem kedvelte meg, és alig várta, hogy lelépjek :D. Pepi nagyon furcsa macska volt, minden rezdülésemet figyelte, és úgy nézett közben, mintha nem is macska lenne, hanem egy macskadundába bújt ember. Unokatesóm elvitt egy arborétumba, ami egy hegy oldalában volt (minő meglepő :D) tele lugasokkal, virágokkal, sövény labirintussal, egzotikus madarakkal, tavakkal, és persze csodálatos panorámával.

Firenze… Firenzéről mit is mondhatnék?! Azt hiszem, már az első találkozásnál tudtam, hogy ez örök szerelem lesz. A reneszánsz művészettörténeti éra nagyon közel áll hozzám: az az érzésem, ahogy nézem a festményeket, és elveszek a részletekben, az ecsetvonásokban, megelevenednek, a szobrok pedig megmozdulnak, életre kelnek, és hívogatnak, finoman megfogják a kezem, és magukkal húznak, hogy lépjek be a jelenetbe, legyek a részese, mintha mindig is odatartoztam volna... Azt hiszem ezek a műalkotások a legvizuálisabb tér-időkapuk, amiket emberi kezek formálhattak, ezáltal szert téve az örök halhatatlanságra, mert Botticelli, Leonardo da Vinci, Michelangelo és megannyi művész szelleme túlcsordul a műalkotásokon, az épületeken, tova rohan az utcákon, betölti a teret, és megfesti az eget. Szerintem valahányszor jövök, örök program lesz az Uffizi Galéria, megunhatatlan. Igaz, ezúttal még „profibb” módon tévedtem el a termek és a folyosók labirintusában, mint legutóbb. Persze, nem bántam, hogy újra és újra „visszataláltam” egyes műalkotásokhoz. Ah, a Szépművészeti, a Pergamon, a British és a Louvre mellett az Uffizi a kedvenc múzeumom. Mindig elképzelem: 1. hogy éjszaka teljesen egyedül vagyok ezekben a múzeumokban, nem kell kerülgetni a fotózkodó turistákat, és műalkotástól műalkotásig repülök a saját tempómban, olyan közel megyek, amilyen közel csak akarok, hogy tényleg minden részletet megfigyelhessek. 2. valaki, aki nagyon gazdag mecénásként támogatna egy olyan projektet, aminek az a célja, hogy az összes világban található nagyobb múzeumot 3D-ben bejárhatóvá tenné, és persze, mindez ingyenesen elérhető lenne mindenki számára, hogy akinek nincs pénze sem elutazni, sem befizetni rá, legyen lehetősége gyönyörködni és művelődni.

Firenzében különösen érdemes napfelkelte előtt útnak indulni, mert egyrészt szinte alig van turista az utcákon, másrészt a felkelő nap sugarai aranyban fürdetik az épületeket, a piazzákat, a dómot és a Ponte Vecchiot. Na, meg volt olyan szerencsém, hogy amikor felpillantottam az égre, hőlégballonok úsztak a házak felett és a felhők alatt – imádom a léggömböket is! :D

Sienaba az egyik nap ugrottam el Firenzéből, hogy megnézzem a „sienai primitíveket” (a kezdeti reneszánsz festményeket aposztrofálják így), ami miatt Mihály a szeretője, Millicent, az amerikai művészettörténész hallgató miatt ment.  Pinacoteca Nazionale a késő középkori és reneszánsz korszakban alkotó olasz művészek festményeinek a múzeuma.

Ezt követően másnap hajnalban indultam útnak Firenzéből Perugiába, majd Folignoba, ami a bázisom volt, és onnan mentem Assisibe, Spelloba, Gubbioba, Spoletoba, majd Rómába. Teljesen sötét volt, csak a lámpák világítottak, meg a telihold az égen. Annyira jó volt úton lenni, pont bele is gondoltam, hogy örökké úton tudnék lenni, és ez az érzés tartott egészen addig, amíg meg nem néztem a telefonomat: a barátaim így, hogy már a második péntek estéről hiányoztam, küldtek egy videót, amiben kifejezésre is juttatták ezt az érzésüket. Hirtelen olyan erővel és mélységgel kapott el a honvágy és a boldogság kettős, összefonódott érzése, hogy azok között az emberek között legyek, akiket szeretek, és „látnak”, hogy „szemerkélt az eső” az arcomon… mert hát mi az élet értelme...?! mint szeretni és szeretve lenni…

Az umbriai települések közül csak Gubbiot emelném ki, mert igazából ez volt az igazán bakancslistás az összes hely közül. És természetesen egy vallástörténeti vonatkozás, a halottak kapuja miatt. Gubbioban a középkori házaknak két kapuja van: egy nagyobb az élők számára, és mellette egy keskenyebb kapu a halottaknak. Utóbbi be van falazva, és csak akkor bontották ki, amikor valamelyik elhunyt családtag koporsóját ezen vitték ki a házból. Azután megint befalazták, mert úgy tartották, hogy a halott csak ott jöhet vissza, ahol „kiment”, és hát, ezt jobb volt megelőzni. Ez a keskeny, többnyire gótikus ívű kapu egy méterrel fentebb van az utca szintjétől, hogy a koporsó kiadható legyen az utcán állóknak. A Via de Consolin találunk ilyen házakat, azonban ez az egyik központi utca több étteremmel, így vagy ablaknak, vagy bejáratnak vannak átalakítva ezek a kapuk, a párhuzamos utcákon szintén rengeteg ilyen épületet találtam, nagyon kevés maradt befalazva, inkább kibontották őket, ajtókká, esetleg ablakokká alakították át azokat. A katedrális alatti utcában, egy, az ottani galériában dolgozó hölgyet kérdeztem meg erről, és azt mondta, hogy ez a temetkezési szokás már nem él, a középkorra volt jellemző. Szerintem a párhuzamos utcákon az összes halottak kapuját lefotóztam, amit találtam. Amikor végeztem, leültem, és vártam a buszt, jót nevettem magamon, hogy nem is én lennék, hogy holmi kapukért elvonatozok és buszozok a világ végére 😅. Nyilván egy pillanatra elbagatellizáltam a helyzetet, mert ezek nem „holmi kapuk”, hanem egy átmeneti rítushoz kapcsolódó materiális szimbólumok, amik a határt és átmenetet képezik a két világ között, az élők és a holtak világát választja el egymástól és köti össze ugyanakkor.





Az utolsó állomásom Róma volt, és azon belül is a Villa Giulia, ami a legnagyobb etruszk gyűjteménynek ad otthon. Mihály Rómában fut össze a Waldheim, vallástörténész ismerősével, együtt látogatják meg ezt a múzeumot is, és beszélik át a regény központi vallástörténeti jellegű vonatkozását, ami végig húzódik a történeten: a halál, vagy inkább a meghalás aktusát. Mert ahogy Szerb Antal írja a kettő nem ugyanaz. A haláldémonok, a férfiak esetében női-démonok, szirének, halálhateirák, succubosok, vagy hogy a magyar folklórt említsem szépasszonyok, a nők esetében pedig férfi-démonok, incubusok, szatírok, akik elragadják a nőket. Az archaikus kultúrák emberei számára, „az etruszkok számára, a homéroszi görögök számára, a kelták számára” erotikus aktus. Ahogy Waldheim, a vallástörténész mondja Mihálynak, amit Mihály az intuíciója révén már tud: „az archaikus ember számára semmi sem volt jelenvalóbb, mint a halál és a halott, maga a halott, akinek titokzatos továbblétezése, sorsa, bosszúja állandóan foglalkoztatta. Rettenetesen féltek a haláltól és a halottaktól, csakhogy az ő lelkükben még inkább ambivalens volt minden, mint a miénkben, a nagy ellentétek még közelebb voltak egymáshoz. Halálfélelem és halálvágy egészen közeli szomszédok voltak a lelkükben, és a félelem sokszor vágy volt és a vágy sokszor félelem (…) most nem a fáradtak és betegek, nem az öngyilkosjelöltek halálvágyáról beszélek, hanem azokéról, akik életük teljességében, sőt éppen azért, mert életük olyan teljes, vágyódnak a halál felé, mint a legnagyobb eksztázis felé, mint ahogy halálos szerelemről beszélnek. Ezt vagy érted, vagy nem érted, magyarázni nem lehet, de az archaikus emberek számára magától értetődött. Ezért mondom, hogy a meghalás erotikus aktus: mert vágyódtak utána, és végeredményben minden vágy erotikus, illetve azt nevezzük erotikusnak, amiben Eros isten, vagyis a vágyódás benne van. A férfi mindig valami nő után vágyódik, mondták barátaink, az etruszkok, tehát a halál, a meghalás nő. Nő a férfi számára, de férfi, erőszakos szatír a nő számára. Ezt mondják azok a szobrok, amelyeket ma délelőtt láttál. De mutathatnék neked más dolgokat is; a halálhetaira képeit különféle archaikus reliefeken. A halál egy ringyó, aki elcsábítja a legényeket. Rettenetes nagy vaginával ábrázolják. És ez a vagina valószínűleg többet is jelent. Onnan jöttünk és oda megyünk, mondták ezek az emberek. Egy erotikus aktus révén és egy nőn keresztül születtünk, egy erotikus aktus révén és egy nőn keresztül kell meghalnunk, a halálhetairán keresztül, aki az Anya nagy ellentéte és kiegészítője... mikor meghalunk, visszaszületünk... érted?”


Amikor ezt először olvastam, szerintem annyira döbbentem le és lettem izgatott, mint a regényben Mihály, ahogy Waldheim erre vonatkozó vallástörténeti okfejtését hallgatta, ugyanis van Írországban (megint a kelták) egy ún. Sheela na gig szobor, ami egy női alakot ábrázol óriási vaginával, és egyes középkori templomokon található. Először gondolkoztam, hogy mi a francot keres egy ilyen, a keresztény vallás szerint profánnak, de inkább vulgárisnak számító alkotás, de aztán asszociációk sorozatával arra jutottam, hogy az a célja, ami a barokk keresztény templomokban található szakrális témájú esendőségre, halálra, a túlvilágra emlékeztető freskóknak, ugyanis a vagina, egészen pontosan a vulva, egy „kapu”: rajta keresztül születünk le a földre, rajta keresztül „teremt” férfi és nő, és legvégül a „túlvilágra”, „más világokba” vezető átjáró, a "halál kapuja". És a születés és halál együttese ellentétpárnak, ellentétes fogalmaknak számítanak, de tulajdonképpen egy és ugyanaz, csak két különböző aspektus, mint a lent és a fent, altus.
Ennek tükrében értjük, hogy Mihály miért az etruszk umbriai településeken „kalandozott”, vagy Mihály kamaszkori legjobb barátja, Ulpius Tamás miért az eredetileg kelta Hallstatt településen lett öngyilkos…

Lassan már két hónapja, hogy hazajöttem erről az utazásról, és legalább tízszer neki ugrottam ennek az írásnak, de valahogy a gondolatok, érzések most nem akartak mondatokká formálódni… Nagyon sok mindent nem írtam le, kihagytam, vagy éppen balladai homályba vesz a mondanivaló, de remélem, azért így is ad egy olyan „zsófis” képet az utazásról. Nem tartom kizártnak, ha egyszer sokkal idősebb leszek, újra járom ezt az utat, csak sokkal több időt hagyva rá, mert ez a két hét eléggé kevésnek bizonyult. Meg aztán most olvastam el újra Szerb Antaltól A Pendragon legendát, ami szintén nagy kedvenc, mert a rózsakeresztesekről szól, így még az is lehet, hogy jövőre London-Wales kalandozások lesznek… Why not?!

 És akkor egy kis kép cunami a végére:

Milánó



Velence

 


Ravennai mozaikok




Firenze


        


Perugia

      


Assisi



      


Gubbio

 




Spello






Foligno

 


Spoleto




Róma