Szerb Antal Utas és Holdvilág c.
regénye szerelem volt első olvasásra, és már akkor tudtam, hogy majd egyszer,
ha lesz rá lehetőségem, akkor Mihály, a főszereplő kalandos itáliai utazását,
vagy inkább szökését (ez igencsak nézőpont kérdése) végig járom majd a
Velence-Róma tengelyen. És hogy miért is lett szerelem ez a könyv? Nagyon
átérzem Mihály útkeresését és eléggé hasonló az érdeklődési körünk: nem tud és
nem akar megalkudni a társadalmi elvárásokkal és intézményekkel szemben,
belesimulni a „konvencionális” hétköznapokba, a vállalati életbe, a
vallástörténet érdekli, ezáltal számos vallástörténeti vonatkozással, utalással
és szimbólummal is átszőtt a történet.
Persze, velem semmi mihályi értelemben vett dolog nem történt: nem volt kit elhagynom, nemhogy a nászutamról szökjek meg (mindig mondom, hogy a házasság ok a válásra, logikus, nem?! XD), a „vállalatot” is már rég otthagytam, nem tévelyegtem nappalt-éjt követve a semmiben, nem kaptam idegösszeroppanást, nem vágytam a halálra, nem keveredtem románcokba…. Viszont csak kellett valami mélyebb célt találnom az utazásnak, gondoltam, milyen jó lesz majd, hogy egyedül legyek önmagammal, elengedjem a kezemből a kontrollt, kilépjek a komfortzónámból, és kicsit küzdjek a démonjaimmal is. Ó, igen, mindenkinek vannak, neked is. Ott vannak mélyen, legbelül, hét pántos vasajtó mögé zárva, mert csak így lehet őket féken tartani, vagy legalábbis azt hiszed. Mert amikor a nappalt felváltja az éj, akkor a küszöb feletti és a szemöldökfa alatti résen kiszivárognak, belopódznak az álmaidba és testet öltenek a tudatalattid tengerében, ahol bármennyire is próbálsz elbújni vagy szélsebesen futni, vagy akár repülni, megtalálnak és utolérnek, de amint erősödik a szorításuk, vagy mielőtt a repülő golyó a testedet érné, felébredsz, hogy aztán az adrenalintól zakatoló szívvel percekig, órákig álmatlanul a falat bámuld… Vagy amikor másnaposan fekszel az ágyban, látogatnak meg, berágják magukat az elmédbe, egy zsák kígyó formájában tekeregnek a köldököd körül, hogy emlékeztessenek arra, amire igazán nem szeretnél. Aztán előfordul, hogy nagyon megszeretsz valakit, és észre sem veszed, hogy véletlenül kinyitotta a vasajtót, és szabadjára engedte garázdálkodni a démonokat, akik nemcsak a lelked, de az elméd és a tested is elkezdik emészteni, mert egy régi fájdalmat, traumát éltél át újra és újra, úgy, hogy észre sem vetted mélységében, és a félelem felülkerekedett a szeretet felett. Sokan keresik a világosságot, hogy kijuthassanak a labirintusból, pedig mélyen legbelül tudjuk, csak egyetlen egy út létezik, a harcosok útja, befelé a labirintus közepébe, a sötétségbe, megküzdeni a „Minótaurusszal”. Na, de hogyan is foglalkozhattam volna velük?! Túlságosan is boldog voltam alapból, amit az itáliai életérzés csak fokozott: az olaszok annyira kedvesek, mindenki mosolyog az utcán, ismeretlenek köszönnek, akkor is leállnak veled beszélgetni, ha nem tudnak angolul: beszélnek hozzád olaszul, te meg angolul válaszolsz, és megy a kézzel-lábbal mutogatás, zseniális! :D Annyi jó fej ember keresztezte az utam, akikkel valószínűleg sem beszélni, sem találkozni nem fogok a jövőben, de mégiscsak adtak valamit, ami életem végéig el fog kísérni: egy darabka élettörténetet, vagy a végtelen pozitív hozzáállásukat mindenhez. Na, és akkor azért itt emlékezzünk meg az olasz udvarlási szokásokról is, mert az ösztön szülte "szia, gyönyörű vagy, megcsókolhatlak?!"-tól a szofisztikált "eljönnél velem opera előadásra a színházba?" kérdésig mindennel is leszólítottak az utcán, persze sikertelenül. XD
Az utazást indulás előtt 1-2
héttel szerveztem le, vagyis a szervezés erős túlzás, megvettem a repjegyeket,
és nagyrészt foglaltam szállást. Újabban nem is igazán szoktam szervezni,
igyekszem spontán és random lenni, meg aztán minek is tervezni, ha Milánóban
leszállva szembesül vele az ember, hogy a padovai szállása törölve lett… de
szerencsére, amíg én utaztam tovább, barátnőm segített szállást találni
Velencében. Milánóban csak 1 napot töltöttem, megnéztem a várost, ami igazán
említésre méltó az a dóm, a több száznyi szobrával, reliefjével és – nagy
örömömre – óriási vízköpőivel. Na, és most egy kicsit anakronisztikus leszek,
mert két hete megint jártam Milánóban az Yngwie Malmsteen koncert miatt.
(Úriiiiisten, Malmsteen egy varázsló, sohasem gondoltam volna, hogy a
szívizomrostok gitárhúrként is funkcionálhatnak, és valaki a hangok
megszólaltatásával ezernyi érzést válthat ki 💗) Amikor most legutóbb, ott
sétáltam a gótikus vízköpők alatt, és alulról csodáltam őket, arra gondoltam,
hogy muszáj felmenni a teraszra és közelebbről megnézni őket „valamikor”, aztán
eszembe jutott a Notre Dame: 6 éve, amikor ott jártam, nyitás előtt egy órával
hamarabb kimentem, hogy sorba álljak és találkozhassak a vízköpőimmel, az ún.
Styrgákkal vagy Strixekkel, amik groteszk emberszerű lények a fejükön
szarvakkal, a hátukon pedig szárnyakkal, de mivel már akkor kígyózott a sor a
katedrális mellett, így letettem róla, azt mondtam, hogy majd legközelebb… és időközben
leégett a Notre Dame homlokzata… „Legközelebb”, micsoda illúzió kivetíteni
valamit a jövőbe, hogy majd akkor megteszem, és ez meg az lesz, annyira
természetesnek vesszük, hogy örökké élni fogunk, és minden állandó körülöttünk,
pedig csak az itt és most létezik, minden más illúzió, fantázia. Ennek tükrében
gyorsan vettem is jegyet, felmentem a dóm tetejére megnézni a sárkányos
vízköpőimet. Mennyire csodálatosak közelről! Az volt az érzésem, hogy
amint éjszaka elalszik a város, a sárkányok megelevenednek, hogy az égbolton
szabadon cikázhassanak, egészen napfelkeltéig, amikor is vissza kell térniük a
helyükre, hogy kővé dermedve betöltsék a vízköpő funkciójukat, és a dómot
szolgálják. Persze, ne feledkezzünk meg a csipkézett tornyokról, kisebb
terekről, gótikus ablakokról, összekötő hidakról sem, mert minden fantasztikus
volt, néha kissé ijesztő, főként amikor realizáltam, hogy amin sétálok kőlap, az belülről, a
kupola teteje, és óriási mélység van alattam.
Szerettem volna megnézni Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora freskóját a Santa Maria delle Grazie-templomban, de mivel túl spontán vagyok, és csak online lehet jegyet venni, jegy pedig kb. 1-1,5 hónappal későbbre lett volna, így majd „legközelebb”(:D).
Velencében 2 éjszakát töltöttem, itt vagy reggel vagy este érdemes jönni-menni, elkerülve az óriási forgatagot. Velencében a legjobb dolog „eltévedni”, hagyni, hogy beszippantson a város, a felénk tornyosuló pasztell színű épületek, a szűk sikátorok, a kanálisok és az azokon ívesen emelkedő hidak. Miközben sétáltam, ablakon keresztül bepillanthattam a helyi restaurátorok munkájába, ahogy egy antik, arany színű képkeretet a legnagyobb gondossággal javítottak, este pedig egy eldugott udvarba betévedve az egyik házfalon láthattam egy olasz mozifilmet kivetítve, ami megszínesítette az illatos vacsorát, - hogy őszinte legyek, egy másodpercre én is úgy éreztem ott magam, mintha egy mozifilm részese lennék, annyira valószerűtlenül idillinek tűnt az egész. Azt hiszem, amit a leginkább magammal „hoztam” az az éjszakai Velence, ahogy a tengeren ringatóztak az egymás mellé kikötött gondolák, a kandeláberek vízen tükröződő fényei, a Hold által ezüsttel beszórt mélykék égkupola.
Az egyik nap elutaztam a következő állomásra, Ravennába, hogy megnézzem a híres bizánci és ókeresztény mozaikokat, illetve Dante sírját is útba ejtettem. A San Vitale székesegyházban járt Mihály is, ahol a freskókkal borított óriási kupolát a zöld különböző árnyalataiban és arany színben domináló vallási témájú mozaikok borítják. Meg kellett állnom, és csak bámulni, hogy a szemem hozzászokjon a vibráló színekhez és jelenetekhez. Bele se merek gondolni, mekkora munka lehetett a mozaikdarabkákat összeilleszteni, hogy azok az egyedüli önmagukban semmit sem érő darabkák, ilyen csodálatos műalkotássá álljanak össze.
Merano északon van, Tirolban, inkább német jellegű település, mintsem olasz, sok német turista jön ide nyáron kirándulni, télen pedig síelni. Nagyon jókat lehet sétálni a folyó mentén, ki a városból, be az erdőbe, de a város is tartogat szépségeket: a „mediterrán” részt, vagy csak a villasorokat említsem. Igazából itt amennyi időt lehetett, a ritkán látott kuzinommal töltöttem, és persze Pepitával, a makkájával, aki azt hiszem, annyira sem engem, sem a zenémet nem kedvelte meg, és alig várta, hogy lelépjek :D. Pepi nagyon furcsa macska volt, minden rezdülésemet figyelte, és úgy nézett közben, mintha nem is macska lenne, hanem egy macskadundába bújt ember. Unokatesóm elvitt egy arborétumba, ami egy hegy oldalában volt (minő meglepő :D) tele lugasokkal, virágokkal, sövény labirintussal, egzotikus madarakkal, tavakkal, és persze csodálatos panorámával.
Firenze… Firenzéről mit is
mondhatnék?! Azt hiszem, már az első találkozásnál tudtam, hogy ez örök
szerelem lesz. A reneszánsz művészettörténeti éra nagyon közel áll hozzám: az
az érzésem, ahogy nézem a festményeket, és elveszek a részletekben, az
ecsetvonásokban, megelevenednek, a szobrok pedig megmozdulnak, életre kelnek,
és hívogatnak, finoman megfogják a kezem, és magukkal húznak, hogy lépjek be a
jelenetbe, legyek a részese, mintha mindig is odatartoztam volna... Azt hiszem
ezek a műalkotások a legvizuálisabb tér-időkapuk, amiket emberi kezek
formálhattak, ezáltal szert téve az örök halhatatlanságra, mert Botticelli,
Leonardo da Vinci, Michelangelo és megannyi művész szelleme túlcsordul a
műalkotásokon, az épületeken, tova rohan az utcákon, betölti a teret, és megfesti
az eget. Szerintem valahányszor jövök, örök program lesz az Uffizi Galéria,
megunhatatlan. Igaz, ezúttal még „profibb” módon tévedtem el a termek és a
folyosók labirintusában, mint legutóbb. Persze, nem bántam, hogy újra és újra
„visszataláltam” egyes műalkotásokhoz. Ah, a Szépművészeti, a Pergamon, a British
és a Louvre mellett az Uffizi a kedvenc múzeumom. Mindig elképzelem: 1. hogy
éjszaka teljesen egyedül vagyok ezekben a múzeumokban, nem kell kerülgetni a
fotózkodó turistákat, és műalkotástól műalkotásig repülök a saját tempómban,
olyan közel megyek, amilyen közel csak akarok, hogy tényleg minden részletet
megfigyelhessek. 2. valaki, aki nagyon gazdag mecénásként támogatna egy olyan
projektet, aminek az a célja, hogy az összes világban található nagyobb múzeumot
3D-ben bejárhatóvá tenné, és persze, mindez ingyenesen elérhető lenne mindenki
számára, hogy akinek nincs pénze sem elutazni, sem befizetni rá, legyen
lehetősége gyönyörködni és művelődni.
Firenzében különösen érdemes
napfelkelte előtt útnak indulni, mert egyrészt szinte alig van turista az
utcákon, másrészt a felkelő nap sugarai aranyban fürdetik az épületeket, a
piazzákat, a dómot és a Ponte Vecchiot. Na, meg volt olyan szerencsém, hogy
amikor felpillantottam az égre, hőlégballonok úsztak a házak felett és a felhők
alatt – imádom a léggömböket is! :D
Sienaba az egyik nap
ugrottam el Firenzéből, hogy megnézzem a „sienai primitíveket” (a kezdeti
reneszánsz festményeket aposztrofálják így), ami miatt Mihály a szeretője,
Millicent, az amerikai művészettörténész hallgató miatt ment. Pinacoteca Nazionale a késő középkori és
reneszánsz korszakban alkotó olasz művészek festményeinek a múzeuma.
Ezt követően másnap hajnalban
indultam útnak Firenzéből Perugiába, majd Folignoba, ami a bázisom volt, és
onnan mentem Assisibe, Spelloba, Gubbioba, Spoletoba, majd Rómába. Teljesen sötét volt, csak a lámpák
világítottak, meg a telihold az égen. Annyira jó volt úton lenni, pont bele is
gondoltam, hogy örökké úton tudnék lenni, és ez az érzés tartott egészen addig,
amíg meg nem néztem a telefonomat: a barátaim így, hogy már a második péntek
estéről hiányoztam, küldtek egy videót, amiben kifejezésre is juttatták ezt az
érzésüket. Hirtelen olyan erővel és mélységgel kapott el a honvágy és a
boldogság kettős, összefonódott érzése, hogy azok között az emberek között
legyek, akiket szeretek, és „látnak”, hogy „szemerkélt az eső” az arcomon… mert
hát mi az élet értelme...?! mint szeretni és szeretve lenni…
Az umbriai települések közül csak
Gubbiot emelném ki, mert igazából ez volt az igazán bakancslistás az
összes hely közül. És természetesen egy vallástörténeti vonatkozás, a halottak
kapuja miatt. Gubbioban a középkori házaknak két kapuja van: egy nagyobb az
élők számára, és mellette egy keskenyebb kapu a halottaknak. Utóbbi be van
falazva, és csak akkor bontották ki, amikor valamelyik elhunyt családtag
koporsóját ezen vitték ki a házból. Azután megint befalazták, mert úgy
tartották, hogy a halott csak ott jöhet vissza, ahol „kiment”, és hát, ezt jobb volt megelőzni. Ez a keskeny,
többnyire gótikus ívű kapu egy méterrel fentebb van az utca szintjétől, hogy a koporsó
kiadható legyen az utcán állóknak. A Via de Consolin találunk ilyen házakat,
azonban ez az egyik központi utca több étteremmel, így vagy ablaknak, vagy
bejáratnak vannak átalakítva ezek a kapuk, a párhuzamos utcákon szintén
rengeteg ilyen épületet találtam, nagyon kevés maradt befalazva, inkább
kibontották őket, ajtókká, esetleg ablakokká alakították át azokat. A
katedrális alatti utcában, egy, az ottani galériában dolgozó hölgyet kérdeztem
meg erről, és azt mondta, hogy ez a temetkezési szokás már nem él, a középkorra
volt jellemző. Szerintem a párhuzamos utcákon az összes halottak kapuját
lefotóztam, amit találtam. Amikor végeztem, leültem, és vártam a buszt, jót
nevettem magamon, hogy nem is én lennék, hogy holmi kapukért elvonatozok és
buszozok a világ végére 😅. Nyilván egy pillanatra elbagatellizáltam a helyzetet,
mert ezek nem „holmi kapuk”, hanem egy átmeneti rítushoz kapcsolódó materiális
szimbólumok, amik a határt és átmenetet képezik a két világ között, az élők és
a holtak világát választja el egymástól és köti össze ugyanakkor.
Az utolsó állomásom Róma
volt, és azon belül is a Villa Giulia, ami a legnagyobb etruszk gyűjteménynek ad
otthon. Mihály Rómában fut össze a Waldheim, vallástörténész ismerősével,
együtt látogatják meg ezt a múzeumot is, és beszélik át a regény központi
vallástörténeti jellegű vonatkozását, ami végig húzódik a történeten: a halál,
vagy inkább a meghalás aktusát. Mert ahogy Szerb Antal írja a kettő nem
ugyanaz. A haláldémonok, a férfiak esetében női-démonok, szirének, halálhateirák, succubosok, vagy hogy a magyar folklórt említsem szépasszonyok, a nők
esetében pedig férfi-démonok, incubusok, szatírok, akik elragadják a nőket. Az
archaikus kultúrák emberei számára, „az etruszkok számára, a homéroszi görögök
számára, a kelták számára” erotikus aktus. Ahogy Waldheim, a vallástörténész
mondja Mihálynak, amit Mihály az intuíciója révén már tud: „az archaikus ember
számára semmi sem volt jelenvalóbb, mint a halál és a halott, maga a halott,
akinek titokzatos továbblétezése, sorsa, bosszúja állandóan foglalkoztatta.
Rettenetesen féltek a haláltól és a halottaktól, csakhogy az ő lelkükben még
inkább ambivalens volt minden, mint a miénkben, a nagy ellentétek még közelebb
voltak egymáshoz. Halálfélelem és halálvágy egészen közeli szomszédok voltak a
lelkükben, és a félelem sokszor vágy volt és a vágy sokszor félelem (…) most
nem a fáradtak és betegek, nem az öngyilkosjelöltek halálvágyáról beszélek,
hanem azokéról, akik életük teljességében, sőt éppen azért, mert életük olyan
teljes, vágyódnak a halál felé, mint a legnagyobb eksztázis felé, mint ahogy
halálos szerelemről beszélnek. Ezt vagy érted, vagy nem érted, magyarázni nem
lehet, de az archaikus emberek számára magától értetődött. Ezért mondom, hogy a
meghalás erotikus aktus: mert vágyódtak utána, és végeredményben minden vágy
erotikus, illetve azt nevezzük erotikusnak, amiben Eros isten, vagyis a
vágyódás benne van. A férfi mindig valami nő után vágyódik, mondták barátaink,
az etruszkok, tehát a halál, a meghalás nő. Nő a férfi számára, de férfi,
erőszakos szatír a nő számára. Ezt mondják azok a szobrok, amelyeket ma
délelőtt láttál. De mutathatnék neked más dolgokat is; a halálhetaira képeit
különféle archaikus reliefeken. A halál egy ringyó, aki elcsábítja a
legényeket. Rettenetes nagy vaginával ábrázolják. És ez a vagina valószínűleg
többet is jelent. Onnan jöttünk és oda megyünk, mondták ezek az emberek. Egy
erotikus aktus révén és egy nőn keresztül születtünk, egy erotikus aktus révén
és egy nőn keresztül kell meghalnunk, a halálhetairán keresztül, aki az Anya
nagy ellentéte és kiegészítője... mikor meghalunk, visszaszületünk... érted?”
Lassan már két hónapja, hogy hazajöttem erről az utazásról, és legalább tízszer neki ugrottam ennek az írásnak, de valahogy a gondolatok, érzések most nem akartak mondatokká formálódni… Nagyon sok mindent nem írtam le, kihagytam, vagy éppen balladai homályba vesz a mondanivaló, de remélem, azért így is ad egy olyan „zsófis” képet az utazásról. Nem tartom kizártnak, ha egyszer sokkal idősebb leszek, újra járom ezt az utat, csak sokkal több időt hagyva rá, mert ez a két hét eléggé kevésnek bizonyult. Meg aztán most olvastam el újra Szerb Antaltól A Pendragon legendát, ami szintén nagy kedvenc, mert a rózsakeresztesekről szól, így még az is lehet, hogy jövőre London-Wales kalandozások lesznek… Why not?!